Kóborolok....

...a blogok közt, Nádasdi Szabó Zoltántól eljutok ide: http://www.friweb.hu/liziczmi/ és nagyon ott maradok. Mintha egy eddig nem ismert érzékszervem nőtt volna a fényképezőgépe által, hogy ilyen dolgokat láthatok.
Ha olyat nem is tudok, de gyorsan kiszaladok a kertbe, és lekapom a járda és a fal közt kinőtt 10 centis virágzó napraforgót. Ha valami élni akar, akkor ez a kis semmi növény akar.

Tátra megint

Két hete gyúrok a Rysyre. Ez abból áll, hogy sokszor sokszor fel-le az emeletre, és naponta százszor elmondogatom magamban, hogy fog ez neked menni Márta néni. Az idő remek, a meteorológiai jelentésben ugyan van felhő a Tátra felett, de esőt nem jeleznek. Hőmérséklet 18-20 fok. Mehetünk. 

 A Rozsnyó és Dobsina közti szépséges emelkedő.

 A Szlovák Paradicsom déli határán levő Dedinky tavat célozzuk meg egy kisebb bemelegítő túrára. A szlovákok okosak, van patakjuk, és völgyük, csinálnak rá egy zárógátat, máris kész a szépséges tó.

 Most már céltudatosan figyelem a fakérgeket, hogy milyen szépségeket alkot a szú benne.

 A terep akár a Bükk is lehetne, ha a kidűlt fák nem lennének ilyen sokan. Ahol meredek a lejtő, ilyen lépcsők segítenek.

 A tavat tápláló folyó mentén megy fel az út.

 Ezt a kőrist azért fényképeztem le, mert sajnos a gombás betegség már nem csak a fenyveseket pusztítja, a lombos fák törzsén is ott van. (itthon jobban megnézem a cseresznyefát, azon is)
A szerelmes juhász ilyen kerítést ültet a birkáinak.

Mire visszaérünk a tóhoz, aggódva nézzük az eget, egységesen szürke az egész, észak fele még szürkébb.  Azért csak megyünk tovább, és reménykedünk. Itt - túl Poprádon -  egy Magas Tátrának kéne lenni, de nincs. Keressük, keressük, de felhőben az egész. Márpedig ha innen nem látunk fel, fentről se látnánk le.  Ajjaj. Délután négy óra, felsétálunk még a Jamské plesóhoz, ez a Kriván útvonalában van.

A fák, még amik állnak is, mind betegek.

 Az áfonya levelei már színesednek,

 A Kriván, hogy bosszantson, néha fellebbenti magáról a felhő fátylat. De nem dűlünk be neki.

 A beteg, elszáradt fenyőkön ilyen zöldes szakáll nő.

 A Jamské pleso

Az erdő, mint amit lebombáztak. Tán sose fogja kiheverni azt a jó pár évvel ezelőtti vihart. Az aljnövényzet viszont nagyon él. És a hatalmas fák nélkül a hegyek is jobban láthatók.
Hazaindulunk, este tízre itthon vagyunk. A lefóliázott szalámi, ami nem fogyott el a Morszkije okónál, most is megúszta. Van már benne 840 kilométer. Még nem járt le a szavatossága, de az idén már nem visszük többször a Tátrába.

Szivat a babom.

Ki kell írjam magamból a mai mérgem.

Kerítésünk a kert végéig, meg hátul is elég masszív vasrácsból készült, így jól bírja, ha felfuttatok rá ezt-azt, minden évben mást. Paradicsom, uborka, és futóbab  a sorrend, az idén a bab van soron. A kertészeti árudában vettem 35 szem babot 350 forintér, amire az volt írva, hogy erőteljes növekedésű futóbab, zöldbabnak, kifejtőnek, és szárazbabnak egyaránt kiváló. (na meg átláthatatlanná teszi a kerítést, az is szempont.)

Az erőteljes növekedés hamar megmutatkozott, felmászott a szomszéd mogyoróbokrára, onnan át a diófára. Mikor a zöld hüvelyek kezdtek mutatkozni, kemény, és érdes felületű hüvelyek voltak, gondoltam, meghagyom inkább szárazbabnak, túl durvának tűnt az egész. Így aztán beérett a szárazbab. Szívtam a fogam, mert nem az a tűzbab volt, amit szeretek, ebben csak két szem volt egy hüvelyben, ráadásul lapos, három milliméter sincs a vastagsága.  Nem baj, így is elég lesz a téli szárazbab szükségletünknek. Hanem múlt hónapban úgy elkezdett virítani, mint a bolond. Mi a fenét akarsz, már úgyse fogsz beérni gondoltam. De most, mikor nekifogtam, hogy lenyessem a kerítésről, hisz jön az ősz, rengeteg zöldbab volt rajta. Próbaképp leszedtem pár hüvelyt, és megfőztem. Mit mondjak, mint a vaj. Az íze meg egész különleges, mint a mogyoró. Ó de jó! Gyorsan nekiestem, és leszedtem, egy nagy vajdling tele lett vele. Három órámba telt, míg feldaraboltam, hisz figyelni kellett, nem szálkás-e.

Mivel egyébként is palócleves volt az ebéd, hozzátettem a megfőzött néhány hüvelyt is. Hanem már az első falat kifordult a számból. Valószínűleg az az egyetlen hüvely volt ehető, amit reggel megkóstoltam. A többi egytől egyig ehetetlen volt, a hüvely falában felgyűlt cellulóz miatt. Ha két héttel hamarabb szedem le, tökéletes zöldbab. Ha hagyom még két hétig érni, kiváló kifejtő bab lehetett volna, De így ment az egész a komposztra. A három órányi munkámmal együtt.

....de vigasztal a kis vasalóm, amit Tatabányán vettem, és aminek a kedvéért most kicsit nagyobb lelkesedéssel kezdtem foltozni. (nyaranként nem megy a varrás) 6x10 cm a talpa. És nagyon jól ellátja a feladatát.

Míg írom...

...a bejegyzést, Zoltán felmegy a Rysire. És lefényképezi a két tavat, ami csak innen látszik együtt.  Mit mondjak, nagyon irigyeltem a látványér.


És ezzel a bakanccsal jön le. Már a Poprádi tó mellett levált, madzaggal kötötte fel. Ha neki ebben sikerült, az nem lehet, hogy én ne tudjak oda felmenni.

Felteszem ezt a képet  képernyővédőnek, hogy mindig lássam, és kidolgozok valami erősítő edzést. Ötször fel-le jövök az emeletre. Aztán fél óra múlva megint. Összesen tízszer. Holnap  hatszor tíz lesz. Megnézem a neten a Bisztrije hágót, amin két éve  átmentünk, csak száz méterrel alacsonyabb, mint a Rysy. És ott minden edzés nélkül azt se tudtam hova megyünk.

a Morszkije Oko-nál

Misi barátunk jóvoltából, - aki szólt, hogy van a Tátrába induló kocsijában két üres hely -  robogunk Morszkije Oko felé.  De nem ugrunk ám úgy neki annak a hatalmas Tátrának, csak szép lassan. Először kirándulunk egyet a Szlovák Paradicsomban. A Tamásfalui kilátóhoz megyünk a Cyngovi parkolótól. Kellemes, nem megerőltető út, az idő szebb már nem is lehetne,  a kőfal nem is tudom tán kétszáz méterre magasodik a Hernád fölé. 

 Ott lenn picike hangyák korzóznak, nézzük egymást a messzelátóinkkal, ők nagyon keveset látnak belőlünk, mert ki mer itt kimenni a kőpárkány peremére?!

 Leereszkedünk a Hernád völgyébe. Elég meredek, térdpróbáló út. És ott az erdő közepén egy ember pénzt szed. Másfél euró a továbbhaladás. A parkolóban már leróttuk hálánkat, most újra lerójuk. És aki nem számít rá, és nem hoz magával?

 Az egyik fa mintázata. A szú marta bele, és nekem Bornemisza Eszter munkái jutnak eszembe. Ezek a kis rovarok tudnak valamit.

 A Hernád a hídról nézve. Ez könnyű út, de majd visszajövünk a létrás, taposótányéros útvonalra is.

 Szállást egy Zdiar-i panzióban találunk, ahol ilyenek a házak, ...

 ...ilyen a műsor az esti sétánkhoz...

... ilyen a naplemente,...

... és ilyen a reggel. A panzió, Veronika megérdemel egy csillagos ötöst, nem csak azért, mert ki tudom ejteni a nevét, hanem mert langyos radiátorral, pihepuha paplanokkal, 10 euró egy éjszakára, vacsora hét euróér három fogás, leves, sajtos csirke hétféle körettel, fagylaltkehely, sör.

 Reggel korán indulunk a Morszkije Okohoz, ami már a Tátra lengyel oldalán van, időben kell a parkolóhoz érni, mert hiába akkora a parkoló, mint öt nagy áruházé összetolva, kilencre megtelik. Aztán már csak a szlovák oldalon kilométernyivel arrébb lehet megállni, délutánra az is tömve, és kilométer hosszan kibélelve kocsikkal az út. Itt nemhogy tömegsport a túrázás, vagyunk mint a régi május elsejei felvonulásokon. Húsz zloty a parkolás, négy a belépő. Kilenc kilométer a tó, ha mi ezt gyalogoljuk, fent nem marad energiánk a tervezett útra,  így megszavazzuk a lovaskocsizást negyven zloty/fő. (vissza harminc ) Ha a ló megemeli a farkát, a népviseletbe öltözött kocsis alátolja a vödröt. Fönt zsákokba gyűjtik az eredményt, így a túristák tiszta úton mehetnek. Nagyon helyes.
Két éve, mikor itt jártunk, annyira örültem, hogy a Tátra északi oldala még megúszta azt a fenyvespusztulást, ami a szlovák oldalon halomra döntötte az erdőket. Most a siralmas kiszáradt fenyőerdők látványa mindenütt, mint kétségbeesett felkiáltójelek. És azok a fák, amik még zöldellnek, azokon is látszik a gombás betegség. Hány évig gyönyörködhetünk még, a zöldellő fenyvesekben, ki tudja. Fájdalmas, félelmetes látvány. Szerencsére a törpefenyők magasságáig nem jutott el a betegség.

 A lómegállótól még két kilométernyi gyalogút. A gyönyörű idő sok látogatót vonz, és nagyon sok gyereket hoznak. Háti hordozóban, nyakban, kocsiban, pár hónapostól kezdve. De jó! Ha egy gyereket egyszer elhoznak ide, egy életre beleoltják a természet szeretetét, és ezt a lengyelek igen jól csinálják. Nézem a cipőket, a túristabakancstól a  most divatos balettcipőszerű topánkáig minden van. Hogy azokban hogy lehet túrázni, nem tudom, de lehet, mert senkit nem látok lesérülve. 

És itt van. Az alsó tó teljes szépségében. A távlatokat nem nagyon hozza a gép, mi is alig látjuk azokat a mozgó pontocskákat, akik a másik oldalán gyalogló emberek 

 Nekivágunk, hogy körbejárjuk. Áldás azokra, akik a köveket járható úttá alakították, így a túristák ezrei tapossák, koptatják naponta.

 A tó másik oldaláról. Ennyi látszik a túristaházból.

 Elkanyarodunk a felső tó felé. A szintkülönbség 180 méter, tehát mintha hatvan emeletet kellene ezeken a sziklákon felmenni. korosztályomat nemigen képviseli más, én is igen lihegek, sokszor megállok,  sztarij mama mondja egy gyerek mellettem, milyen érdekes, hogy előjön a nyelvtudás, ha nem kéne.

 Már nem is számolom, hogy hanyadik csalódás, hogy az út csak elkanyarodik, de még nincs vége, de csak feljutunk a felső tóhoz. Valami meseszép. És ha feljebb nézünk (nappal szembe, ezért nincs fotó,) ott fenn a Rysy, elvetélt álmom, 980 méterrel felettünk. És kit látunk odafönn? Egy ifjú párt fotóznak. lábmosás a felfrissüléshez, egy szendvics az erőnlétnek, és indulunk vissza. 
 Az ifjú pár utolér. Stílusosan kék harisnyakötő, és bakancs.
A lefele jövés nehezebb, mint felfele volt. Akkor a helyzeti energiánkért küzdöttünk, most a gravitációval viaskodok, legszívesebben négykézláb, háttal jönnék, de végülis csak sikerül.

 ilyen látvány fogad, ha megállunk a körülnézéshez. (menet közben csak a köveket lehet nézni.) Visszaérkeztünk. Ennyien vagyunk, vagy még többen is. Több ezren töltekeztünk fel energiával, és szereztünk életre szóló élményt.

Túra a Bükkben

Bajban vagyok, hogy hogy írjam. A Sebes víz vízmosásában megyünk fel Jávorkút felé, de ez mégsem sebesvízi túra, mert nem kajakkal megyünk, hanem gyalog. A Bükknek tán a legvadregényesebb része. Mikor először jártunk erre, a gyerekek még a nyakunkban utaztak. Most már könnyebb. Szalamandrákat keresünk, egyik legjobb élőhelyük a Bükkben, de sajnos egyet se látunk. Gyönyörű szeptemberi idő, kellemes meleg, de nem túl meleg, szebbet kívánni se lehetne. Elég nehéz terep. Jó, hogy van velem fényképezőgép, erre hivatkozva sűrűn meg-megállok, nehogy úgy tűnjön már, hogy nem bírom szusszal, pedig alig-alig...

                     a pókhálókkal teleszőtt ágakon játszik a napsugár.

   

 Vadregény minden mennyiségben.

 Ezt a gombát észre se vettem volna, ha nem éppen a miskolci gombaszakosztály egyik mikológusa - aki éppen benne gyönyörködött - fel nem hívja rá a figyelmemet. Nagyon ritka gombakülönlegesség, nem a latin, de már a magyar nevét is elfelejtettem.  (de Edit barátnőm kisegített, tönkös kacskagomba, rhodotus palmatus. )

Őszi kikerics lépten-nyomon. Legszebbek a Bolhási pihenőnél.

 Ők pedig a pirosszárnyú keszegek a Sebesvízi üdülő tavában.

 A tavacska.

és hogy teljes legyen az eufóriám, ez a lepke hagyja magát lefényképezni. Vissza lényegesen könnyebb terepen, a Vadászvölgyön jövünk, az ómassai kocsma előtt bukkanunk ki. Nagyon szép nap volt.

És egy kis itthoni. Napok óta minden délután néha két órán át gyakorlatoznak a fecskék a kertünk felett. Eszement cikázásuk miatt nem tudjuk megsaccolni se,  hogy kb hányan lehetnek. Én 6-8-ra saccolom őket, Imre szerint van az 14-15 is, nem tudom. Szinte ki se repülnek a kert "légteréből" mégse tudok egyetlen jó képet csinálni. Legalább ötven kockát törlök ki, amiben nincs semmi, pedig ott vannak a szemem előtt. Összesen ez a pár kép sikerült úgy-ahogy. 

Reggelre egy gigantomán piramisépítő vakond látogatott meg. Ekkora kupacot túrt.